Az első egyesülés

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Verseghy Ferenc

 

Az első egyesülés

 

 

 Amint Laurámmal nyájaskodtunk

 egy nyári  napnak alkonyán,

 s galamnyögéssel csókodkodtunk

 a pelyhes ágynak oldalán:

 egy ösmeretlen kívánságra

 érzettem gyúlni szívemet,

 mely mondhatatlan gyorsaságra

 késztette forró véremet.

 

Nem tudtuk még mi akkorában,

a Bájnak minden titkait,

s örömmel-teljes országában

fő szernek véltük csókjait;

csak álmainkban érezgettünk

üdőnkint gerjedelmeket,

melyekhez ébren nem lelhettünk

hasonló édességeket.

 

Sokáig néma csüggedéssel

viseltem édes szomjamot,

s átkúcsolgatván lágy nyögéssel,

csak apolgattam Lyányomot.

Sokszor, mint bábot térgyre vettem,

szájába tűzvén nyelvemet;

már meg helyére visszatettem

s csöcsén vadásztam mennyemet.

 

Benéztem olykor kék szemébe:

lobogtak benne lángjai.

Lenyúltam meg-meg hó keblébe:
habzottak rajta dombjai.

Pihegtünk, nyögtünk, senyvedeztünk,

pirúltak forró képeink,

s még karjaink közt csüggedeztünk,

fennhanggal vertek szíveink.

 

Elhánytuk felső köntösinket,

nem bírván lángunk terheit.

Szellőre tettük mellyeinket,

szétvonván ingünk réseit.

Csiklandó kélzzel átcirkáltam

dombos keblének völgyeit,

míg dévaj szájjal szopdogáltam

feszes csöcsének gömbjeit.

 

Mind hasztalan volt fáradságom!

szomjabbak lettek vágyaim;

vadúlni kezdett nyájasságom;

dagadtak édes kínjaim;

s mint amely féreg görnyedéssel

hiába védi életét:

szívemnek semmi kedvezéssel

meg nem hűthettem ösztönét.

 

Ily szenvedés közt, hogy lyányomban

új bájt vadászott langy szemem,

s az egyikérűl vad kínomban,

más tájra szállot friss kezem:

a szoknya-résen köldökéhez

találtak csúszni ujjaim,

s amint elértek szent völgyéhez,

reszketni kezdtek tagjaim.

 

Ő szűz szemérmű vonzolással

vállamra dugta homlokát,

még én felbírtam csiklandással

völgyénel sarnyas ajtaját.

Érzettem apró szörcsögéssel

zokogni sóhajtásait,

s orozva nyíló terpedéssel

egymástúl válni combjait.

 

Átlátván töstént e rejtekbűl

a bájnak forrni kútfejét,

s testünkre, mintegy szent berekbűl,

szétfolyni édes ingerét;

Laurámnak én is elvezettem

gyöpös keblemhez kis kezét,

s görnyedt markába szerkeztettem

feszült vesszőmnek sík fejét.

 

Ő már szelíden húzogatta

sarnyának göndör szálait,

már hízelkedve morzsolgatta

tövének duzmadt gombjait,

s ha olykor pőre börtönyébűl,

érzette, hogy kicsillogott,

a kajcs tekintet szűz szemébűl

csövére lopva salygatott.

 

De így sem tudtuk gyulladásit

hevült vérünknek oltani,

sőt szíveinknek dobbanásit

gyorsabban leltük hangzani.

Helyemrűl végre felbotlottam,

elhagyván lyányom oldalát,

s elejbe állván szétbontottam

meredt vesszőmnek sátorát.

 

Bámúlni látszott pompájára,

csudálni büszke termetét,

rémülni vastag párkányára,

melynek nem tudta érdemét;

még én ingének gyors markommal

gyomráig gyűrtem széleit,

s egyszersmind izmos lábszárommal

két részre fúrtam térgyeit.

 

A Természetnek műhelyébűl

szebb munka ennél nem jöhet.

A nap, kilépvén relytrekébűl,

e völgynek párja nem lehet.

A szál-arany közt hogy ragyogtak

a rózsa résnek partjai!

S a kék erekkel mint villogtak

a kődök-aljnak bótjai!

 

"Ah - mondám - bár beférkezhetne

szűk útján vastag árbocom!

Talán mélyébül szörcsöghetne

szívünkre egy kis balsamom!

Hiszen ha ujjam, kajcs körmével,

meg nem bántotta pitvarát -

próbáljuk! tán ez, lágy fejével,

inkább nem sérti oldalát!"

 

Vesszőmet erre átbújtattam

a völgyecskének ajtaján,

s egész fenékig elcsúsztattam

harmattal-síkolt udvarán.

Leányom bájos tikkadással

egy vékony ah-ra fakadott,

s ellepve édes ájúlással,

egészen hátra lankadott.

 

Felkaptam görnyedt markaimmal

kerék farának dombjait,

s berkemhez nyomtam karjaimmal

sarnyas völgyének tájait.

Egyszersmind gyengén rákonyúlván,

csöcsére tettem mejjemet,

s egy csókkal szájához szorúlván,

képére tűztem képemet.

 

Gyanítván, hogy nagy árbocommal

nagyon szétgyötröm mélyeit:

kérdeztem kétes szorgalommal,

hogy sérti tán bel-részeit?

Ő kis fejét megrázogatván,

átfogta puszta combomat,

s önkint magához vonzogatván,

elszélesztette gondomat.

 

Merész lett vesszőm rabságában,

hol kéjben látszott fürdeni,

s elkezdett bájos hajlékában

gazdasszonyával küzdeni.

Heves gyakokkal ostromolta

húsokkal kertelt vesszejét,

melyekkel ő meg átpántolta

csuklyás nyakáig tar fejét.

Nagy volt vesszőmnek reccsenése,
mikor pántjátúl elszakadt;
nagy volt a völgynek szörcsögése,
mikor gyakjára szétfakadt.
Tajtékzott a rés, sarnyainkhoz
ragadtak enyves csöppei,
melyekrül szagló szerszáminkhoz
hatottak balsam részei.

A fel- meg vissza- csúsztatással
érezvén nőni kéjemet:
háromszor-gyorsabb ostromlással
kezdettem vívni Hölgyemet,
ki viszont minden ötlésemre
mély szürcsöléssel megfelelt,
s friss nyirkot öntvén ösvényemre,
új hölköléssel felemelt.

Nem véltem már, hogy e világon
lehessen ennél főbb öröm!
Meglátszott a nagy boldogságon
nyugodni szomjú ösztönöm.
Érzettem barna gondjaimnak
enyészni terhes ködjeit,
s bűbájjal-teljes tagjaimnak
örülni minden perceit.

De áh, hogy lyányomnak völgyében
a méhnek rése megfakadt,
s vesszőmnek egyszersmind tövében
a magnak zárja felszakadt:
ezerszer annyi bájosságot
érzettek mozgó testeink,
ezerszer édesb boldogságot
repdesni kezdő szíveink!

Vesszőm zokogva fecskendezte
méhébe forró gyöngyeit.
A méh szörcsögve löcskendezte
vesszőmre égő nedveit.
Kiszöktek olykor combjaimra
ezeknek finom csöppei,
s felültek göndör sarnyaimra,
mint győzedelmem díszei.

omlott a szikra tár szemünkbűl,
feszültek bámult arcaink.
Veríték buzgott gyúlt keblünkbűl,
ropogtak rengő csontjaink.
Fennszóval kezdett lélekzésünk
szorúlt mejjünkből csuklani,
egymásba kívánt ölelésünk
egész erővel vonzani.

Nincs nyelv, mely szóba foglalhassa
e küszködésnek bájait.
Nincs képzés, mely kirajzolhassaú
temérdek boldogságait.
Átcsiklandozva minden részünk
kies pözsgésre fakadott,
s egymásba tűzve két Egészünk
egy alkotmányba olvadott.

De majd hogy lassan meghiúltak
vesszőmnek harmat-csűrei,
s fáradt fejének megritkúltak
ostromló öklelései:
tikkadtak hűlő szíveinkben
egyszersmind a vad ingerek,
s terjedni kezdtek testeinkben
a csillapító szenderek.

Elszunnyadt harcunk. Csak koronkínt
szorúltak összve kebleink.
amint még olykor, hűlt gyakonkínt,
egymáshoz értek vesszeink.
Mosolyogva nyögtünk tagjainknak
haldokló hibbanásihoz,
sok csókot tűzvén bájainknak
utolsó csiklandásihoz.

Elhaltunk végre. Csendességgel
feküdtem olvadt lyányomon,
magamban titkos édességgel
örűlvén boldogságomon.
Elsínlett vesszőm. Átfutottam
eszemmel drága hölgyemet,
s utolsó percig óhajtottam
így élni véle éltemet.

Még vesszőm lassan húnyorodván
a tágult völgyben tikkadott:
érzékeny lyányom dévajkodván
feszült nyelvével szoptatott,
s felgömbölyítvén ajakával
egymáshoz bíbor széleit:
vesszőmnak, fojtott hahotával
majmozta döfködéseit.

Kihűlt azomban kívánságunk,
megnyíltak néma nyelveink.
Megtért lassankint nyájasságunk,
nevetni kezdtek kedveink.
Felkeltünk pelyhes műhelyünkbűl,
új volt valóban életünk,
öröm szikrázott friss szemünkbűl,
dalokra ébredt énekünk.

Az új boldogság szíveinkben
új bájossággal terjedett.
Szállhattunk volna: testeinkben
oly friss könnyűség éledett.
Még egyszer mejjemhez vonzottam
egy szíves csókra Kincsemet,
s örökre nőmnek választottam,
mint ő férjének engemet.